A gyerekek úgy születnek, hogy számukra természetes, hogy az élet minden terén nagyokat álmodnak, és mindennel kísérleteznek. Mire felnőnek, ezeket a képességet elveszítik. Na, nem maguktól. A magyar társadalom egy kifejezetten negatív attitűddel rendelkező társadalom, nálunk nem támogatni szokás a lelkesedést, hanem riogatni, lelombozni. „Ugyan már! Úgysem fog sikerülni! Egyáltalán hogy jut eszedbe ilyet gondolni?” A bátrabbak is megkapják a magukét! „Ebbe bele mertél vágni? Te jó ég! Tudsz így aludni?” Idővel kialakul bennük, hogy már el sem kezdenek álmodozni, lelkesedni meg aztán különösen nem, hiszen már előre hallják a környezet negatív reakcióját, a kisördög már bent lakik a fejünkben, és sorolja a veszélyeket, máris meggyőzve az agyat, hogy miért ne tegye.
Egyszer olvastam valahol, hogy az amerikai és az európai társadalmak között az a lényegi különbség, hogy míg Amerikában az élet szerves része a bukás is, addig Európábán ez kínos, szégyellni való dolog. Ki akarna megszégyenülni? Kevesek képesek ezzel szembe menni. A többség jobbnak látja belesimulni a masszába, sodródni az árral, nem szeretnek kilógni a sorból. Magukévá tesznek egy téves következtetést, miszerint: a többiek is így csinálják, tehát így a jó! Egyáltalán nem biztos, hogy úgy a jó! A különböző kultúrák különböző megoldásokat alkalmaznak azonos problémákra, hogyan is mondhatnánk, hogy így, vagy úgy a jó?
Mégis félnek másképp gondolkodni, félnek másképp dönteni, másképp élni, félnek szakmát váltani, félnek kilépni egy rossz párkapcsolatból. Félnek meghúzni a határokat más emberek számára, félnek nemet mondani, félnek döntéseket meghozni, bármin is változtatni, félnek a legkisebb kockázatot is vállalni!
A félelem viszont gúzsba köt, és tehetetlenné tesz. A tehetetlen ember pedig szenved a kellemetlenségektől, de fogcsikorgatva végigcsinálja. Ugyan egyre nehezebb, egyre fárasztóbb, egyre kilátástalanabb, de mégis csinálja. Fél változtatni! A félelemnek pedig hatalmas ára lesz idővel.
Nem kell, hogy így legyen! Lehet ellene tenni, ha szeretnél!