” A legnagyobb hibánk, hogy azt hisszük van időnk.” /Buddha/
Fiatal volt, úgy érezte, hogy végtelen mennyiségű idő áll rendelkezésére. Nem érzékelte még az idő súlyát.
Hajlamos volt halogatni, majd holnap, majd a jövő héten, jövő hónapban, évben. Majd, ha befejezte ezt, elkezdte azt, megkapta amazt, majd, ha minden rendben lesz. Majd. Telnek az évek, és még mindig: majd… Egészen addig, míg egy nap hatalmába kerítette az érzés, hogy már nem lesz „az” majd. Már nem ott tart. Megváltoztak a dolgok. Már nem is olyan fiatal, de most mégsem tud hozzáfogni egyetlen dologhoz sem, amit jelenleg igazán szeretne, mert most nem alkalmas. Majd.
Reggelente felkelt, elvégezte rutinból a teendőit, rohant a munkába, ott sem tudta utólérni magát, hazafelé elintézte ezt-azt. Mire hazaért fáradt volt, már nem volt ereje érezni, örülni, szeretni, zombiként lerogyott, legszívesebben csak bámulta volna a telefonja képernyőjét, vagy a monitort. de sokszor még akkor várta a házimunka, a gyerekekkel kapcsolatos teendők. Nem ért rá önmagára sem figyelni, ahogy a szeretteire sem kellő mértékben. Gyakran a saját érzéseit is csak felszínesen ismerte. Azt hitte, rendben vannak a dolgai, hiszen „nem égett a ház”, tudta fizetni a hitelt, volt fedél a fejük felett, autó, a gyerekek is megkaptak mindent, kikéve az osztatlan figyelmét, az idejét. Csak működött nap, mint nap, biorobot üzemmódban élve egész életét. Nem élve, csupán túlélve, és az a majd sohasem jött el.
Egy nap kezdett rádöbbenni az idő valódi súlyára. Felismerte, hogy felőrlődik, hisz elrepült egy évszak, és észre sem vette. Eltelt egy év, és olyan, mintha tegnap lett volna. Még egy és még egy, ő pedig nem élhet örökké.
Az idő eltelik így is, úgy is…